Ezt is megértük: oly sok tervezgetést követően, a tavalyi Téli Tihany után ismét teljesítménytúrázásra adtuk a fejünket. Pedig nem kéne itt tervezgetni, csak felkelni korán, fogni motyót, felpattanni a vonatra, és elmenni a TT rajtjába, ahogyan azt március 26-án, szombaton is tettük.

A tavalyi Téli Tihany volt életünk első, és eddig egyetlen teljesítménytúrája (rögtön egy huszas), nem is értjük, miért, hiszen kirándulni, túrázni nagyon szeretünk, és a Téli Tihanyon is olyan jól éreztük magunkat, hogy csuda. Ebben nagy szerepe volt a szervező Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesületnek (BTHE) is, akik olyan tökéletes rendezést (és mákos tésztát) tettek le az asztalra, amire még összehasonlítási alap nélkül is azt mondtuk, hogy ilyennek kell lennie egy TT-nek.

Jött március 26. reggele, láttuk, hogy jó az idő, kedvünk is van, úgyhogy vonatra szálltunk Vácon, és meg sem álltunk Zebegényig, a szintén BTHE-szervezésű Dél-Börzsönyi kilátások helyszínéig. A TT központja konkrétan olyan közel volt, hogy keresni sem kellett: ahogy leszálltunk a vonatról, már meg is láttuk a molinókat az általános iskolánál, úgyhogy egyből odataláltunk.

Mielőtt nagyon belemennék, el kell mondanom, hogy sajnos borzalmas fotókat készítettem a túra során, köszönhetően annak, hogy a telefon lencséje koszos volt, amit nem vettem észre... erre csak otthon derült fény, így mentve a menthetőt, egy csodás kollázst készítettem az önmagukban használhatatlan képek egymás fölé helyezésével, mintegy kvintesszenciát képezve a túra megannyi hangulatából. Azt hiszem, holnap beadom felvételi kérelmemet a Magyar Fotóművészek Szövetségéhez, rendes tagként.

Dél-börzsönyi álmok

Gyors regisztrációt követően, 10:01-kor megindultunk, laza 4 órán belüli teljesítést tűzve ki célul a 767 méteres szintemelkedéssel meghirdetett 15 (valójában 13,9) km-es távon. Kezdetnek rögtön egy jó kis lépcsőzés a S∆-ön (53 m D+) a Kálvária-dombon található Trianoni-emlékhelyig - az erről készült fotó a fenti képen szerepel. Innen be is vettük magunkat az erdőbe. S-, combos, de ezúttal már terepes emelkedőt követően a Bodzás-pihenőnél jött az első pecsét, kaptunk csokitojást, és mentünk is tovább. Itt még nem voltunk 2 km-nél, de már 152 m szintet letudtunk.

Még egy kis emelkedő, majd jobbra fordulva a SO-jelzésre váltva, elkezdtünk ereszkedni egy nagyon hangulatos szerpentines ösvényen, ahol is - legnagyobb megrökönyödésemre - Laura néhol kocogósra vette a figurát, pedig ez a "fussunk bele"-áttitűd eddig inkább rám volt jellemző. Én lábkímélő üzemmódban toltam (előző este futottam), úgyhogy csak néztem irigykedve életem párja után, és próbáltam erős sétatempóra kényszeríteni magam... Az ereszkedés után megérkeztünk az Ernő-forráshoz (kép fent), ahol a hangoskodó turistákon értetlenkedve egy sort, a gyönyörű Bodzás-völgyön (kép fent) végigsétálva ráfordultunk a S+-re, majd kis emelkedő után megérkeztünk második ellenőrzőpontunkhoz, a Borostyán-kői pihenőhöz (4,72 km, 280 m D+). Itt konkrétan annyi maradt meg bennünk, hogy valaki pecsételt, nuku ellátás, és már mentünk is tovább, a Dobozi-orom felé.

A legkomolyabb szintet ezen a szakaszon toltuk le, 1 km leforgása alatt 222 métert. Itt már éreztette magát a hegy, meg is izzasztott rendesen, de pihenés és különösebb fáradás nélkül megmásztuk. A Dobozi-oromhoz érve (kép fent) valószínűleg a túra legszebb kilátásának kellett volna elénk tárulnia, ha tisztább, naposabb lett volna az idő. Azért erről már van jobban sikerült fotó is, melyet Laura készített. Én nem mertem utána merészkedni a sziklás részre - ez a kép az ő jutalma és érdeme, én pedig megmaradtam Fóbiás Tóbiásnak:

Dobozi-orom, a túlparton Dömös és a Prédikálószék

További emelkedést követően a Szent Mihály-hegy (645 m D+) felé vettük az irányt a S- mentén, ahol is Fóbiás Tóbiás ismét megmutatkozott, mert a köves-sziklás emelkedő bizonyos részeit már négykézláb másztam meg, olyannyira nem éreztem magam biztonságban a két lábamon. A csúcsot követő némi ereszkedés után becsatlakoztunk a K--ba, ahol megfigyeltünk 3-4 elkerített, baromi mély aknát, amelyekről először nem tudtuk eldönteni, hogy barlangok-e vagy mifenék, aztán némi utánajárásnak köszönhetően megtudtuk, hogy ezek bizony "középkori aranybányák függőleges táróinak felszíni kivezetései" (forrás).

A kép csalóka, a luk nagy és mély

Eztán megérkeztünk a harmadik ellenőrzőponthoz, a Hegyes-tetőhöz (8,02 km, 735 m D+). Az itt kapott Balaton-szelet baromi jól esett (Laura a Sport-szeletet választotta), és a Julianus-kilátótorony körüli párperces, kutyázós időzés után megkezdtük a meredek lejtmenetet, tovább az OKT-n, némi megkönnyebbüléssel konstatálva, hogy innentől már nem lesz szint ill. csak minimális. Itt már éreztük azt is, hogy hála eddigi tempónknak, meglesz a 4 órán belüli idő, valószínűleg bőven.

Kellemes, beszélgetős sétát követően el is értük negyedik ellenőrzőpontunkat, a Kövesmezőt (10,32 km, 767 m D+). A kapott ellátás már emlékeztetett a tavalyi Téli Tihanyon tapasztaltakra: víz, kétféle szörp, linzer, isler és nagy adag kedvesség is volt terítéken. Itt azért elgondolkoztunk azon, hogy mi értelme a sokat emlegetett, rajtban megvásárolható BTHE-túrabögrének, ha bárminemű folyadékot csak 10 km után kap az ember. Még jó, hogy vittünk vizet. Nyilván nem szeretnék túlzott igényeket támasztani egy alapvetően jófejségen és önkéntességen alapuló, non-profit tevékenység (ti. túraszervezés) felé, de az, hogy minden ponton legyen legalább víz vagy tea, szerintem nem olyan elvárás, ami hanyatt vágja a büdzsét.

Ezután következett túránk bosszankodásra leginkább okot adó szakasza, ugyanis a K+-jelzésen haladva a nyugvó erdő 4 terepmotoros által történő megerőszakolását kellett néznünk és -hallgatnunk percekig, újfent értetlenül állva az előtt, mégis mi a ménkűt lehet élvezni ezen... mialatt fenti hülyegyerekek és a hozzájuk hasonlók életfogytig tartó, szibériai kényszermunka táborba küldésének szervezésén gondolkoztunk, utolértünk egy libasorban haladó társaságot, melynek első tagja zavartalanul füstölt, egyenesen a mögötte lévők arcába, akiket ez egyáltalán nem zavarhatott, mert szó nélkül tűrték. Itt magasabb fokozatba kapcsoltunk, mert nem azért jöttünk az erdőbe, hogy cigifüstöt szagoljunk, hanem azért, hogy például ilyeneket lássunk:

Odvas keltike-rét

Erősen a vége felé közeledve lekanyarodtunk a célba vezető S- jelzésére, ahová kis híján a túra elején is letértünk, ezzel majdnem gyors véget vetve a dolognak. Innentől már lakott terület következett, hangulatos és barátságos kis zebegényi közök és utcácskák. Körbeértünk. 13,9 km, 3 óra 41 perc, kb. 767 m D+ (Endomondo szerint 1156 m volt a szint, Garmin 580 m-t könyvelt, úgyhogy maradjunk a hivatalosan meghirdetettnél). A célban megkaptuk az utolsó pecsétet, a kitűzőt és az oklevelet is. A BTHE túráin tradicionális mákostészta megint szuper volt, háromféle lekvárt is lehetett rá rakni, repetázás nem tilos, sőt. Evés közben kellemesen elfáradva beszélgetünk, posztolunk, statisztikázunk (én legalábbis - futóbetegség), nézegetjük a többieket, összességében azért jó kis nap volt, na. Rukkolás idézettel élve "semmi szédítő magasság, semmi rémítő mélység". Valami hiányzik. Nem tudjuk, mi. Talán semmi. Talán csak a napsütés, talán csak plusz két mosoly az ellenőrzőpontokon és a rajt-célban. A rezgés... amihez nyilván mi is kell(ett)ünk (volna). Majd legközelebb. Április 24. - Vadregényes Börzsöny 25. Megyünk?

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Cipő: Quechua Arpenaz 50

Óra: Garmin FR15 

App: Endomondo