Napjainkban rengetegen futnak, és sokan közülük blogolnak is. Megfigyeléseim szerint általában a futással éppen ismerkedő, lelkes (nagyon)kezdők és a sok-sok éve futó "amatőr profik" naplóznak legtöbben és legtöbbet. Lelkes, (nagyon)kezdő futóként engem is elkapott a blogolási hév, mindent le akartam írni, ami futás közben vagy általa történik velem és bennem, elsősorban talán önmagam motiválása miatt.
Aztán íróból egyre inkább olvasóvá váltam, a futás viszont maradt, sőt, a kör bővült az időközben szerelemmé váló terepfutással és a túrázással, kirándulásokkal is. Mindenesetre sokszor éreztem úgy, hogy hiányzik az élményeim megosztása és azok kiírása önmagamból. Akár oldalak írásáról, akár csak egy mindent elmondó kép megosztásáról legyen szó. A mindenáron való blogírás kényszere, az up-to-date témák kergetése (vagy ahogy a volt nagyfőnököm mondta: "naprakészség, Ádám, naprakészség!") és az olvasottság hajszolásának igénye azonban szépen, lassan kikopott belőlem.
Egy héttel ezelőtt egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami, azt hiszem, minden futó életében mérföldkő: az első félmaraton teljesítése. Ennél jobb apropót keresve sem találhattam volna ahhoz, hogy feltámasszam poraiból a bennem rejlő bloggert, de azt megfogadtam, hogy semmi kényszer, semmi rendszeresség. Ahogy jön, és ahogy jólesik.
Szóval...
Az első...
A verseny helyszíne valamikor nyáron
Szeretek elsőzni. No, nem a Zindex-fórum topikjaiban kialakult hagyományra gondolok, és nem is a versenyben való elsőségre, hanem arra, hogy szeretek olyasvalamiben részt venni, ami abban a formában először történik. Ott lenni valami jónak a születésénél, és részese, alakítója lenni. Elmondani 10 év múlva, hogy én már az elsőn is ott voltam. Már megint egy kényszer, amit le kéne vedleni...
A Naszály-hegyi Félmaraton minden szempontból kapóra jött: első ezen a néven (mint Stannis Baratheon), helyben van, az egyik kedvenc aszfaltos futóútvonalamon vezet végig, és jó okot szolgáltat arra, hogy második futóévemet úgy fejezhessem be, hogy végre-valahára lefutom azt a fránya, húzott-halasztott félmaratont. Persze, edzésen is megfutható, de a verseny megadja hozzá a bizsergést. Szóval, megláttam a kiírást egy hónappal a verseny előtt (és több hét futásszünet után...), kattogtam rajta két napig, aztán az első adandó napon beneveztem. Nincs több munkára hivatkozás, fáradtság, kifogás, kihagyott edzés, a hétköznapi „rövidek” kiváltása hétvégi „hosszúkkal”. Van viszont szűk egy hónap a felkészülésre, két és fél óra szintidő, hazai pálya, befizetett nevezési díj és némi túlsúly. Megcsinálom, nincs mese. Andersen halott.
Tudtam, hogy relatíve kevés van a versenyig, és addig illene tisztességes, tervszerű felkészülést végezni. Mivel azonban tudtam, hogy állóképességem hagy kívánnivalókat maga után, és egyelőre nem lennék képes 21 km zsigerből történő, jóleső lefutására, kellett valamiféle tervezés, hogy ne legyen belehalós a vége, és be is érjek két és fél órán belül. Az élet minden területén szükségem van a tervezésre, keretet ad, kijelöli a határokat, meghatározza a játékteret, azonban veszélyeket is hordoz: a felül- (vagy túl)tervezés nem engedi, hogy kihozd magadból, ami benned van, az alultervezés viszont igen nagy koppanásokhoz vezethet. Egyik sem jó, de én ebben az esetben biztonsági játékos voltam, így - a meglepiket elkerülendő - inkább a túltervezés felé hajlottam.
A verseny rajtjában
Addig-addig tervezgettem (meg persze futottam is), hogy egyszer csak elérkezett az ominózus reggel, és ott találtam magam a rajtban, Vác főterén. Szitáló eső, 4 fok, és a hajam még mindig tökéletes. Megpróbáltam a végére tagozódni, elvégre elsőbálozóként a teljesítés a lényeg. Itt már kiürült a fejem, mocorgott némi adrenalin, de nem gondoltam semmire, csak örültem annak, hogy itt vagyok ennyi spori között és vártam, hogy Bíró "Mikulás" Gyuri elindítsa a versenyt. Ez csakhamar meg is történt, a gepárdok az elején kilőttek, én pedig a rajt-célkapu után a Dózsa György útra kanyarodva felvettem egy kényelmes, 5:45 körüli utazótempót, amit a tervek szerint a szerpentinek elejéig tartanom kellett.
Az első frissítőpontnál szinte senki nem állt meg, Boronkaynál jobbkanyar, majd enyhe emelkedőn kocogtunk tovább a Gombási út felé. Már itt leírom, hogy a versenyen soha, sehol egy másodpercre sem kellett lassítanom vagy megállnom más járművek miatt - az útvonal biztosítása csillagos ötös volt! Lassan elérkeztem az M2-ig és a második frissítőpontig. Nagyjából 5,5 km-nél jártam. Kezdtem szomjas lenni, úgyhogy itt már magamhoz vettem némi vizet, banánt és szőlőcukrot (egyszer még jó lesz valamire), és futottam tovább. Még egy kili, és jött a móka: elkezdődtek a szerpentinek és az emelkedés. Egy mikulásjelmezes lánnyal nyulaztunk egymásnak felváltva jó darabig, hol ő gyalogolt bele, hol én. Igen, a gyaloglás is tervszerű volt (egy darabig), ugyanis a tökéletesnek és elegendőnek nem nevezhető felkészülésem miatt nem akartam, hogy elszálljon a pulzusom, ezért igyekeztem pulzuskontrollal futni fölfelé. Egy darabig nem tudatosodott bennem, hogy miért gyalogolok többet a kelleténél, és miért vagyok már megint szomjas, holott egyáltalán nem jellemző rám, hogy 10 km alatt ennyire szükségem lenne a folyadékra. Aztán, amikor már kezdett 20 méterre csökkenni a látótávolság, és úgy kellett az utolsó pillanatban kitérnem a hirtelen semmiből előbukkanó, már visszafelé, szembe jövő futók elől, leesett, hogy ja, tejköd van és brutális páratartalom, ami egy picit tán jobban megnehezíti a légzésemet, mint kéne.
1 óra 6 perc, elértem a Terasz-kilátóig, aztán a fordulóig, belül azon az időn, amit kitűztem magamnak. Végre ittam, betoltam egy szelet almát és papírzsepivel is ki lettem segítve. Az elsősegélyes úr mondta, hogy van görcsoldója, savlekötője, fájdalomcsillapítója, bármire szükségem van, csak szóljak. Reméltem, hogy csak a segítőkészség beszél belőle, és nem nézek ki ennyire rosszul...
Kb. 2 perc pihi és nyújtás után elindultam visszafelé, innentől 4-5 km csapatás a lejtőn - legalábbis a tervek imigyen szóltak. A csapatás 3 km-ig működött is, mentek a 4-5 perc körüli ezrek, aztán séta. Mi van?? Lejtőn sétálsz, nooormális? Gyorsan kapcsoltam és futottam tovább, de ez a kilométer már csak 6:30-as lett. No, még szerencse, hogy jött a frissítőpont, mert itt most kisebbfajta holtponttal volt dolgom. Alma, banán, izotóniás ital. Hű, ez az izó nagyon jó, a bekeverés tökéletes, meg is dicsértem a pontot, ilyen jó izót még nem ittam, de tényleg. Mennyi is van hátra? Már csak 5... máskor ez egy laza, átmozgató, munka utáni kocogás, jelen helyzetben azonban ez az 5 km már nem is olyan mókás. Mindegy, legalább gyalogoljunk, azzal is fogy a táv, majd összeszedem magam. Elvettem még egy izót, mert éreztem, hogy ez most jó nekem, majd továbbálltam. Sétálva kortyolgattam 3-4 percig, mígnem annyira magamra találtam, hogy viszonylag tisztességes tempóban folytatni tudtam a futást. Jött megint pár zsinóron húzós kili, nagyon jót tett az izó, szinte szárnyakat kaptam tőle, már amennyire ez 16-17 km után lehetséges. Toltam a korábban feltankolt szőlőcukrot is, bár az izóval együttesen kifejtett élettani hatások jótékony voltáról nem vagyok 100%-osan meggyőződve. A poharat, mivel szemetelni csúnya dolog, csak szorongattam a kezemben, ismét szembesülve azzal, hogy Vácon az egy négyzetkilométerre jutó utcai szemetesek száma 1 vagy még kevesebb. A belvárosban nyilván jobb a helyzet, de Deákvár és Kisvác ebből a szempontból katasztrofális. Úgyhogy kellett hozzá pár km, mire ki tudtam dobni a műanyag poharat.
Amíg ezen bosszankodtam, addig viszont fogyott a táv derekasan, és egyre inkább konstatáltam, hogy bőven meglesz a szintidő, talán még a 2 óra 10 perc körüli, csak titkon kitűzött célidő is megvalósulhat... Vasút, 2-es út, Madách, Boronkay, frissítőpont. Megint víz, megint séta és futás tovább, egyre kevésbé acélos tempóval. Már csak kb. 2 km a célig. Egy páros, akiket még az elején megelőztem, és akikről azt gondoltam, talán nem is lesz meg nekik a verseny, kiegyensúlyozott tempóval visszaelőztek, ránézésre is frissebb mozgással, mint az enyém. Tisztelet és elismerés, ügyesebben osztották be magukat, mint én. Lassabban kezdtek, de azt végig tartották. Van mit tanulni... jelenleg utolsó vagyok a mezőnyből. Számít? Nem. Amíg ezen gondolkoztam, megint eltelt egy kilométer, és már láttam a távolban a Kőkaput, a váci diadalívet, ami kicsit szirupos képzettársítással élve, az én diadalomat is előre vetítette.
A vége, repülőfázisban (fotó: Cservenák Péter, forrás: mikulasfutas.visevac.hu)
A vége előtt kb. 5-600 méterrel, amikor már egyszerre gondoltam mindent és semmit, 6:30 és 7:00 közötti tempóval vánszorogva, egyszer csak mellém toppant valaki, és megkérdezte, futhat-e velem. Oldalra néztem, és megláttam Laurát, a páromat, ahogy mosolyogva kocog mellettem, és elképesztő tapintattal, állapotomhoz mérten próbál szóval tartani, elvonni figyelmemet a még nem vészes, de már állandósult szenvedéstől - éppen csak annyira, hogy ne jelentsen plusz fáradságot számomra.
Így futottam be végül a célba (Laura a célkapu előtt letért a kordon mögé), ahol hirtelen semmi különöset nem éreztem, csak nyúltam a célcsomagom után, megköszönve az önkéntesnek, majd az éremosztós dobogó felé vettem az irányt, ahol is a lány, látva fáradtságomat, viccesen, de nem bántóan mondta, hogy "erre uram, ha még fel tudsz jönni". Tényleg tartogatott némi kihívást megmászni az akkor egyenként is méteresnek tűnő dobogófokokat, de a tetején az érem, a mosoly, az őszinte gratuláció és a kézfogás kárpótolt. Bárcsak minden versenyen ezt tapasztalnám, hogy többszázadikként is számítok...
A célban
Lejőve a dobogóról már várt rám Laura fülig érő szájjal és egy gratuláló öleléssel. Na, ott konkrétan kijött belőlem az, amiről eddig csak hallottam, tudniillik hogy a hosszabb távok az embert nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is megbolygatják kissé: sírni támadt kedvem, aminek talán szabad utat is adtam volna, ha nem lettek volna körülöttünk mások is. Tudom, hülyeség. Pár könnycseppet és egy-két sírórángást (van ilyen szó?) azért megengedtem magamnak, ez mégiscsak az én napom, na! :) Az elégetett kalóriák mielőbbi pótlásáról is igyekeztünk gondoskodni: az eredményhirdetések és a rajtszámtombola után (ahol természetesen Laura nyert egy pólót) hazafelé még beugrottunk egy cukrászdába és feltankoltunk két feketeerdő-szelettel, amit otthon egy kiadós ebéd után el is fogyasztottunk.
Szándékosan vártam egy hetet a beszámoló megírásával, hagytam, hogy ülepedjenek az élmények, de még egy hét után visszagondolva sem találok semmi kivetnivalót a szervezők munkájában és hozzáállásában. Minden tökéletes volt, és jövőre is itt a helyem/helyünk. Remélem, a Naszály-hegyi Félmaraton hagyománnyá válik, és évről-évre megküzdhetek újra és újra önmagammal, no meg a 230 méter szinttel és a szerpentinekkel...
U.i.: a vágyott célidő meglett (2.13:41) és végül utolsó előtti lettem. Számít? Nem.
